Élményfaktor: a gyerekkor legkedvesebb élményei

Az élményfaktor már gyerekkorodban is meghatározó része volt az életednek. Később is szeretted a pörgést, az emberek társaságát. Ha becsöppent valami új az életedbe, nem sokat teketóriáztál, egyszerűen kipróbáltad. Az élményfaktor a véreddé vált.

GYEREKKORI ÉLMÉNYFAKTOROK

Gyerekként imádtál a házatok előtti nagy játszótéren lógni. Minden nap fociztál a barátaiddal, de ott volt még a lábtengó, az ipi-apacs, vagyis a bújócska, de előszeretettel másztátok meg az akkori égig érő nyárfákat is. A maihoz hasonlóan akkoriban is voltak hinták és libikókák, és a tollasozás is a kedvenc időtöltéseitek egyike volt.

Akkoriban még nem volt internet. Sokáig csak egy tv csatornán néztétek szájtátva a hetente egyszer vetített sorozatokat. Más volt akkoriban a világ, de nem volt se jobb, se rosszabb, egyszerűen csak más.

Minden nap délutánonként a játszótéren találkoztál a veled hasonszőrű gyerekekkel. A fiatalságod meghatározó élményfaktora volt a foci. Arra emlékszel, hogy már hét évesen a csapatok tagja voltál. Általában beállítottak a kapuba, hogy hátha elakad majd benned egy lövés. Később már egy sorral előbbre kerültél, és a hátvádsort erősítetted. Bár elég ügyetlenül mozogtál, de a foci által megélt élményeket te is az életed szerves részévé akartad tenni.

A sok foci idővel megtette a hatását. Megerősödtél, ügyessé váltál, megtanultál mindkét lábaddal lőni. Most már te lettél a csatár, aki a gólokat szerezte. Az ellenfeled csapatában a kapu előtt ki kellett cselezni a tőled fiatalabbakat, hogy aztán már csak a legfiatalabb csapattaggal álljál szemtől  szemben.

CSÚZLIZÁS

Saját magatoknak készítettétek el a csúzlit. Kellett hozzá egy jó ágas. Figyeltétek a bozótosokat, és ha láttatok egyet – mondjuk egy orgonabokorban –, már vágtátok is lefelé. Aztán következett a gumi beszerzése. Ennek a legegyszerűbb módjaként elbicikliztetek a vasboltba, ahol megvettétek a szelepgumit. A csúzlihoz kellett még valamiféle bőrdarab, amibe a kilövendő golyót helyezhettétek. Kivágtatok egy durván 5×8 centiméteres darabot, a két végére is vágtatok két pici kis nyílást, amin át tudtátok fűzni a kb. 25-30 cm-es szelepgumikat. Már csak vékony drótdarabokat kellett szereznetek, hogy azzal rögzítsétek a szelepgumikat mind az ágason és mind a bőrdarabon.

Ez az élményfaktor beindított benneteket. Tombolt a tizenéves véretek, és alig vártátok már, hogy végre a csurikra vadásszatok. Mert így hívtátok a verebeket, a legkedvesebb célpontotokat.

Volt, hogy mindez nem volt elég. Ekkor fogtátok magatokat, és irány a helyi TSZ telephelye. Simán be tudtatok surranni a kapukon, hogy aztán meg se álljatok a géppark épületéig. Ott mindig találtatok számotokra értékes, már kidobott kacatokat: kilökött akkumulátorok, már nem használt csapágyak tömkelege. Semmi mást sem kellett tennetek, mint irány haza, és ott kezelésbe venni a megszerzett zsákmányt.

A CSÚZLIGOLYÓÖNTÉS MŰVÉSZETE

A hazavitt aksikat egyszerűen szétvertétek. Fogtatok egy nagy fejszét, és egy nagy suhintással már szét is ütöttétek. Miután kifolyt belőle a sav, hozzájutottatok az igazi értékhez. A cellák ugyanis ólomból készültek, és ti igazi vadászokként természetesen igazi ólomgolyókat akartatok készíteni. Mint ahogyan azt a filmekben láttátok. Ti is öntők voltatok.

A szétszedett celladarabokat beletettétek egy üres konzerves dobozba, aminek az egyik felét fogóval úgy alakítottátok, hogy abból egy pici csőrrész képződjön, amin keresztül már biztonságosan ki tudtátok önteni a folyékony ólmot.

A gyerekkori életetek meghatározó élményfaktora volt ez a folyamat. Úgy éreztétek magatokat, mint az a nagybácsitok, aki az akkor még létező Csepel Művek kohójában olvasztotta a vasércet.

Sosem fogod elfelejteni, miként pirítottad meg a tenyeredet az ólom olvasztása közben. Hogy ez élményfaktor lett volna a javából? Akár így is nevezhetnénk, hiszen még 40 év távlatából is élénken  emlékszel rá.

Nem bírtál megülni a fenekeden. Anyukád elbiciklizett a barátnőjéhez, tiéd volt az egész kecó. Tudtad, hogy nem kellene most ólmot öntened, de annyira akartad azokat a golyókat, hogy nem bírtál magaddal. Az élményfaktorok közül a száz feletti pulzusszám megélését választottad. Felraktad a gáztűzhelyre a konzerves dobozodat, és beletetted a kicsire szétszedett ólomcella darabokat. Hamarosan olvadni kezdtek a szélei, az első cseppek egybefolytak. Annyira izgalmas volt ez a tevékenység, hogy nem hagyhattad abba. Tudtad, hogy anyukád bármelyik pillanatban visszaérkezhet, és a lebukás borítékolható volt. Mégsem álltál le.

Ekkor meghallottad, hogy nyílik a kapu. Valamit tenned kellett. Mivel a fogót az udvaron felejtetted, hirtelen megfontolásból megragadtad a konzerves dobozt, és puszta kézzel a gáztűzhely mögé tetted. Közben hallottad az ujjaid finom bőrének sercegését.

Mondani se kell, hogy nem tudtad elkerülni a lebukást. Sőt, annyira megégetted a kezedet, hogy még napok múltán is fájdalmat éreztél.

KINT A TEREPEN

Amikor már minden kész volt, a nyakatokba akasztottátok a csúzlitokat, a mackónadrágotok egyik zsebébe az ólomgolyókat tettétek (miután a megolvasztott ólmot beleöntöttétek a földbe vájt keskeny lyukakba, hideg vizet öntöttetek rá, majd a kihűlését követően egy kés és egy kalapács segítségével apró „golyókká” vágtátok), a másikba meg a felszedett kavics darabokat.

Csak az élményfaktor számított. Nem érdekelt benneteket semmi más. Miközben a ma már védett verebekre vadásztatok, igazán szabadnak éreztétek magatokat. Nem mondták meg, hogy mit csináljatok, a magatok urai voltatok. Az sem igazán izgatott senkit a csapatból, ha egyetlenegy madarat sem találtatok el. Csak kivettétek a zsebetekből a töltényt, behelyeztétek a csúzli bőrdarabjába, összefogtátok az ujjaitokkal, és miközben kihúztátok a gumit, céloztatok, és lőttetek.

A hatás akkora volt, hogy még ma, ötvenen túl is boldogan emlékeztek vissza ezekre a boldog, békebeli gyerekkori élményfaktor-dús évekre.